Soha senki nem fogja megnyerni a nemek csatáját... Túl gyakori a barátkozás az ellenséggel...

A mai napon ráébredtem, hogy mennyire maximalista vagyok és mennyire nem szeretek veszíteni. Emlékszem, kisebb koromban is ha társasoztunk és én veszítettem rögtön a falnak mentem és mindenkit hibáztatni kezdtem. Persze tudtam jól, hogy én nem figyeletem, mégis jobb lett volna másra kenni.. Sajnos van egy-két rossz tulajdonságom de próbálom őket kordában tartani és onnan ki nem ereszteni őket. Az elmúlt egy hónap nagyon húzós volt. Mintha elszabadultak volna abból a bizonyos kordából. Csak csapongtak és visítva röhögtek a szemembe. Azt hittem már sohasem lesz vége. Még abban sem vagyok biztos, hogy most már vége van.. Olyan volt az egész, mint mikor álmomba beleesek egy hatalmas medencébe és hirtelen mintha nem is tudnám, hogyan is kell kiúszni.. fulladozom..fulladoztam.. most már eléggé elviselhető a rám nehezedő nyomás. Nemis igazán tudom, hogyan birtam ki ezt az egészet... talán a barátok, ők voltak azok akik mindvégig mellettem álltak és próbáltak észhez téríteni.. Persze akkor még azt hittem ők a buták, hogy mit képzelnek magukról, csak így beleszólnak az életembe. Én voltam a legnagyobb buta az egészben. Mindig utólag veszem csak észre mennyire eltévedtem az ösvényeken... van olyan egyáltalán, hogy jó és rossz út? vagy csak egyféle út van, de azon lehetnek kisebb-nagyobb buckák? és az már csak rajtad múlik mennyire könnyen léped át őket? vagy ez az egész meg van írva előre? megszületsz és fölötted valaki szól: -neked göröngyös utat!? ez így megy..? Vagy lehet hogy mindenki kap maga mellé egy "írót", aki csak pár hónappal előtted jár? Ha ez így van akkor üzenném neki, hogy lehetne kreatívabb..egy kis boldogságot..nem kell sok! de a fájdalomtól kíméljen! Már nagyon megtanította velem mi az! Valószínűleg a radírt sem ismeri.. De az is lehet, hogy én írom a magam sorsát? mindenesetre holnaptól igenis boldog leszek! unok már a medencében lenni és fulladozni...