éreztem! tudtam nagyon jól, hogy a katasztrófasorozatnak a nyár kezdetével még koránt sincs vége! tudtam, mégis reménykedtem hátha nincs igazam.
nemírtam, nemhiszem, hogy túl gyakran fogok írni... lehetetlen megoldani!
jún. 30. éjfél
-Elmegyek! -nyögtem oda, hosszúra nyúlt szótlanságom után. -Hazamegyek egyedül!
-Nem mész sehová sem! Majd mész, ha én megyek!-ordította a képembe. Arcáról lerítt az a hatalmas harag irántam. Nem leplezte, utál! -El ne tévedj egyedül hazafelé!-tette hozzá egy cinikus mosoly kiséretében.
-Oké! Akkor, sziasztok! -mondtam a legnagyobb nyugodtsággal. Mintha meg sem hallottam volna az előző szavait, elindultam kifelé. Még sietve puszit dobtam a szobában tartózkodó másik 2 embernek és már indultam is.
Hirtelen mintha egy felgyorsított filmbe csöppentem volna, megváltozott a hangulat. Minden olyan gyorsan történt.. Az ajtót majdnem az orrom előtt rúgta be valaki, de szerencsémre még ki tudtam rajta osonni. Rohantam, még fel sem fogtam, hogy miért vagy ki elől, de azt megéreztem, hogy közeleg valami, valami ami a lehető legrosszabb lesz. Egyenesen a kapuhoz rohantam, a levegőt egyre hevesebben vettem. Valaki elém lépett. Fel sem néztem máris tudtam ki az. Hatalmas termete elárulta. Szemei vérben forogtak. A nyakán láttam az idegességtől megdagadt ereket lüktetni, a feje vörösben úszott.
- Megmondták, hogy nem mész sehova! - üvöltötte és taszított egyet rajtam. -Ha most kimész ezen a kapun, esküszöm utánnad megyek, de az agyadat is szétverem! -ordította a lehető leghangosabban a képembe. A levegő megfagyott körülöttem. Megtántorodtam, a tüdőm sípolva szívta a levegőt. A bátorságom nem foszlott szét..
-De elmegyek! Haggy elmenni! - kiáltottam rá, bár az én kiáltásom az övéhez képest csak cincogásnak hallatszott.. Megpróbáltam ellökni az utamból, hogy végre elindulhassak. Mintha csak legyökerezett volna a kapu elé, mintha nem is érezte volna milyen erővel tolom, meg sem moccant. Abban a pillanatban a falhoz csapott hihetetlen erővel, a levegő mintha sikítozva kiszaladt volna belőlem az ütés erejétől, a bátorságom is vele tartott.
-Azt mondtam itt maradsz! Takarodjál befele különben esküszöm, hogy a falba is beverlek!
Innentől kezdve nem nagyon voltam képbe..Talán a félelem leblokkolta az agyam minden pontját ami az információk befogadásához szükséges..Többször meglökött, ordított, zilált. Én hátrafutottam, hátha akkor megmenekülök. Már eszemben sem volt hazamenni, csak nyugalmat akartam.. Utánnam jött, rohantam. Nem tudtam hova futni előle és az ő mérhetetlen haragja elől. Felkapott egy ásót és azzal jött nekem. Eget rengető erővel a lábamhoz vágta, elkapta acsuklómat, a földre hajított..A testem minden porcikája érezte a fájdalmat, a félelmet, ami leblokkolt. Azt akartam, hogy ne fájjon semmim, hogy végre pihenhessek. Pofonokat kaptam, ütéseket. Próbáltam meg sem moccanni csak összehúzni magamat és a szemébe nézni, hogy lássa a tekintetemet.. Lássa, hogy kit bánt és a tudat ne hagyja őt majd aludni sem! Ne állt le, egyre jobban belejött, egyre agresszívabbá vált.. Úgy éreztem a fájdalom szétszed, egyre rosszabb volt.. és akkor hirtelen megszűnt minden. A fejem a falhoz vágódott.. én lezuhantam a földre.. és akkor megszűnt a fájdalom.. szép dolgokra gondoltam, régi szép emlékekre, barátokra.. Minden csupa világos volt, színes, boldog.. Hallottam, hogy az igazi világban valaki üvölt felettem állva, de nem tudtam, nem is akartam a boldogságból kiszabadulni...
Ezután már csak annyi rémlik, hogy otthon fekszem az ágyamban és sírok..mozdulni sem tudok a fájdalomtól..