"Hajnali fél egy és én még mindig ébren vagyok. Nem értem miért, hiszen a szemem már vörösen izzik,így jelezve, hogy jó volna, ha végre lecsuknám őket. Álmos vagyok. Nagy nehezen felhúzom magam az ágyból, odabukdácsolok a tv-hez és megnyomom rajta a legnagyobb gombot. Elsötétül a szoba, a szemem megkönnyebbül. Egyetlen mozdulattal az ágyamba huppanok és kényelmesen elnyújtózok. Lecsukom, fáradságtól izzó szemeimet és várom, hogy jöjjön az álmom. Valaki egyszer azt mondta, hogy mindig álmodunk, csak van pár alkalom, mikor nem emlékszünk rá ébredés után. Engem is ellepett most ez az álom. Nem tudtam mit álmodok, de éreztem minden porcikámban a rettegést, a félelmet. A legszörnyűbb érzés tud lenni, hogy félsz de tudatában sem vagy annak, hogy mitől. Ellene meg aztán végképp nem tudsz tenni. Rohantam, futottam, csak úgy kapkodtam a levegőt. Nem tudtam m
erre vagyok, mit csinálok, csak azt szerettem volna, hogy ez az érzés minél előbb elmúljon. Abban a pillanatban, mikor a fájdalom is már átjárt tetőtől talpig... felriadtam. Sebesen kapkodtam a levegőt, mint egy ijedt madárka a kalitkában. Mintha hosszú percekig lettem volna a víz alatt, s csak most bukhattam volna fel levegőért. Éreztem, hogy a tüdőm nem elég nagy. Egyre több levegőt szívtam be,de még így is fuldokoltam. Pár percig még éreztem sebesen verő szivemet, aztán újra elnyelt egy sebesen felém közeledő álom..."