Szaladtam mint a nyúl, csak szaladtam, rohantam, menekültem az elől ami valójában saját magam voltam...
-Kaphatnék még egyetlen egy esélyt? - néztem rá ragyogó szemmel. Próbáltam elhitetni magammal a lehetetlent. Nem szólt, kezdett megriasztani a köztünk keletkezett feszült csend. Csak lélegzetvételemet hallottam, semmi mást. Ha azt mondja nem, elmegyek. Örökre. Soha többé nem fogom őt látni. Nem szeretném. Annyira a részemmé vált, hogy vagy vele vagy nélküle. Ha azt mondja igen, azzal túl sokat igér. Megint csak összezavar. Újra ide fogunk kilyukadni pár hét múlva. Csak körbe, körbe.
-Nem szeretném, hogy a barátom legyél..- kezte. Összetörtem. Kifojt belőlem minden cseppje azoknak az érzéseknek, melyeknek halványan is, de közük volt a reményhez. A reményhez, mely most annyira távolinak tűnt. Meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot. Kapkodni kezdtem. Egyedül akartam lenni. Tudtam, hogy ezt a választ kellett hallanom ahhoz, hogy végre kiszálljak ebből a körhintából. De hiszen szerelmes voltam.. milyen buta kis szürke kisegér... azt hittem lehet valami.. egy pillanatig még talán el is hittem magamról, hogy szép vagyok..egy pillanatig!
-Akkor hát elmegyek! - mondtam a lehető leggyorsabban és már szaladtam is a kocsihoz. Még utoljára belepillantottam gyönyörű, fájdalomtól meggyötört szemeibe. - Nem szerettem volna neked fájdalmat okozni!- csúszott ki a számon. Ezt nem kellett volna, de hiszen már mindegy. Többet úgy sem látom, akkor meg minek aggódni a most kimondott szavakért? Esetleg még mondhatnék mást is neki.. elmondhatnék mindent. A terveimet vele, az érzelmeimet, az az apró titkot amit ő nem tud.. mindent! De nem! El kell őt engednem. Ő válaszotta ezt,én pedig még mindig azt szeretném a legjobban, hogy neki jó legyen. Magammal nem foglalkozok, soha nem is tettem.
-Várj már te buta! -kiáltott rám. Szavai hallatán összerezdültem, talán egy pillanatra meg is álltam, de nem fordultam meg. Sebesebben kezdtem lépkedni az egyre közeledő végzetem felé. A kocsimhoz.
-Légyszives! Végig sem hallgattál...!- mondta már-már a sírástól akadozó hangon. Én csak ámultam, hogy hogyan képes még ilyenkor is marasztalni csak, hogy egyre elviselhetetlenebb legyen a fájdalmam..
-Nem maradok.. engem Te nem fogsz kicsinálni! - robbant ki belőlem. - Eleget szenvedtem már miattad úgy gondolom. Nem fogom végig hallgatni még egyszer, hogy miért nem szeretnéd a barátságomat. Nem fogok belehalni a kínba, csak azért mert Te azt szeretnéd!
Titokban persze szerettem volna érte meghalni. Bármit, amiért ő velem maradna.
- Nem szeretném, hogy a barátom legyél.. - ismételte megint halkabban. Azt hiszi hülye gyerek vagyok, aki nem fogja fel mit mondanak neki? Miért akar még ennél több fájdalmat okozni? Nyugodtan ismételgesd még el ezerszer, milliószor. Ne is figyelj rám, arra, hogy összetörtél! -Azt szeretném, hogy Te legyél mindenem..- szakította félbe gondolataimat bizonytalan kijelentésével.
-Mindenem!-ismételte megint, mintha tudta volna, hogy nem fogtam föl elsőre. Aztán lassú, óvatos mozdulattal hozzám lépett és megcsókolt. "
És ekkor felébredtem.. pedig milyen csodálatos lett volna még egy picit élvezni azt a hirtelen megváltozott hangulatot.. és ekkor elfogott az üresség.. az a lassan, de magabiztosan kínzó erő.. Tudtam, hogy ő ilyet sohasem tenne.. Soha!