nap nap után

szeretem a napsütést.
amikor a fény csak úgy játszik a lehulló esőcseppeken.
amikor a nap csak süt és csendben fekszem a fűben.
imádom, mikor a nap csiklandozza az ujjam végét és kacéran táncol rajta.
de most csak az eső esik.
vadul veri a földet.
a szelet nem érdekli semmi, vadul át vág mindenen, amit erővel bír.
még így is szeretem.

Ott, legbelül.

Szerethetsz-e annyira valakit, hogy minden hibáját megbocsajtod?
Szerethetsz-e olyat aki nap mint nap megaláz? Akiért a fél országot átutazod és mindössze azért nem ölel át 'mert alszom'? Aki nem veszi föl soha a telefont? Akinek fontosabb elmenni szórakozni? Aki nem talál 5 percet a napjában és aki nem vágyik a hangodra? Aki mindent és mindenkit elvett tőled?
A kérdés már rég nem az, hogy ő szeret-e.... A kérdés, hogy Te miért nem szűnsz meg szeretni.


Egyedül vagyok. Ismét.


Annyi mindent írnék... De semmi sem jön.

Chopin Nocturne Op.9 No.2

 szeretném egész nap ezt hallgatni, annyira megnyugtat...

Köszönöm Neked, hogy vagy Angyalom!
                                

éreznem kell, hogy élek.

Inkább már el sem mondom, milyen érzés itthon lenni. Leírni se szeretném, hogy mi volt tegnap. Mi lesz ma.. Ez meddig fog tartani? Már kezdek nagyon belejönni.. bár az egyáltalán nem azt jelenti, hogy tetszik is ez a folyamat! A fejemben gondolatok cikáznak, valamivel negatívabbak mint az elmúlt egy hétben voltak. Úgy éreztem kinnt vagyok az árokból, tévedtem! Még közel sem volt a felszín és most ha lehetséges még lejjebb kerültem. Letaszítanak minden egyes alkalommal mikor próbálkoznék visszakapaszkodni.. Rájöttem, hogy az emberek alapból úgy vannak összerakva, hogy bebeszélnek nagyon sok mindent maguknak. Ez így volt, az úgy volt, ezekszerint ezt ezért csináltad... és a többi maszlag. Szar se kíváncsi itt a másik véleményére vagy, hogy esetleg, hogy is volt, hiszen azért mégis csak vele történt.. Nem ő eldönti, ő megmondta, ő kitalálta, átformázta, lepecsételte és pont. Az vagy úgy van, vagy úgy van! Nincs másik lehetőség.. Ritkán előfordul azért, hogy szóhoz jut az érintett, mintha egyáltalán érdekelne valakit is mit karattyol össze-vissza. Természetesen úgy tesznek, mintha érdekelné őket, mintha lehetne még befolyásolni a véleményüket, amúgy meg leszarják! Megingatni lehetetlen...


"Vannak azok az őszi fák, melyről minden egyes
levél fájdalmasan, mégis a földre esett. A fának azok voltak az életei, a szerelmei, a barátai, a részei. Mindene. A leveleknek nem volt választásuk, bár utolsó erejükkel is a fához kapaszkodtak. Nem akartak leesni és a földön szabadon, egyedül szállni. Ők ezt az életet kapták, a fa majd egy fél év múlva újra látja őket. Addig a lelke üresen tátong, nincs benne semmi csak a leszáradt, öreg ágai, melyeket vadul szaggat a szél. A lelkén is átfúj a dermesztő ridegség, hiszen nincsenek ott az apró levélkék, hogy testük egészével védjék őt. Most a fának sincs választása, birnia kell. Az a tudat tartja életben, hogy nemsokára újra látja a számára oly sokat jelentő leveleket. És igaza van! Most nekem is ősz van a lelkemben, talán tél, de a tudat elég, hogy életben maradjak: Majd lesz nyár újra.."

meggyőzés felsőfokon.

..és sikerült rávennem magam, hogy elmenjek moziba Adrival :) Remélem nem bánom meg, hogy az eredeti tervhez képest eggyel többen leszünk. A filmtől meg nemfélek, tudom, hogy jó lesz =) Adriienn örülnék ha végre feltolnád a pofid msn-re és elmondhatnám, hogy nem szabadulsz tőlem! Már úgyis hiányzik a szitty [city] :D


*örülök ha örültök! ez tesz igazán boldoggá.. ;D

Már megint, még mindig..

Mikor lesz már ennek vége? Mikor mondják azt, hogy állj! Elegem van, már rég óta. Megpróbálok ezzel együtt élni, sikertelenül. De hiszen mi mást tehetnék? Várjam, hogy jöjjön valaki és megmentsen mint a gyerekmesékben? Annyira reménytelen a helyzet mégis próbálok minden apró dolognak örülni. Néha nehezen megy és érzem, küzdenem kell teljes erőmből, hogy le ne gyűrjön a félelem, a bánat, a magány, a depresszió. Bármikor elengedhetném magam, bármikor mondhatnám, hogy végeztem. Onnantól már csak egyetlenegy lépés lenne és lecsúsznék a lejtőn. Le a mélybe. De nem teszem! Nem fogom! Harcolni fogok ez ellen, és nem hagyom magam legyűrni...


"Hajnali fél egy és én még mindig ébren vagyok. Nem értem miért, hiszen a szemem már vörösen izzik,így jelezve, hogy jó volna, ha végre lecsuknám őket. Álmos vagyok. Nagy nehezen felhúzom magam az ágyból, odabukdácsolok a tv-hez és megnyomom rajta a legnagyobb gombot. Elsötétül a szoba, a szemem megkönnyebbül. Egyetlen mozdulattal az ágyamba huppanok és kényelmesen elnyújtózok. Lecsukom, fáradságtól izzó szemeimet és várom, hogy jöjjön az álmom. Valaki egyszer azt mondta, hogy mindig álmodunk, csak van pár alkalom, mikor nem emlékszünk rá ébredés után. Engem is ellepett most ez az álom. Nem tudtam mit álmodok, de éreztem minden porcikámban a rettegést, a félelmet. A legszörnyűbb érzés tud lenni, hogy félsz de tudatában sem vagy annak, hogy mitől. Ellene meg aztán végképp nem tudsz tenni. Rohantam, futottam, csak úgy kapkodtam a levegőt. Nem tudtam merre vagyok, mit csinálok, csak azt szerettem volna, hogy ez az érzés minél előbb elmúljon. Abban a pillanatban, mikor a fájdalom is már átjárt tetőtől talpig... felriadtam. Sebesen kapkodtam a levegőt, mint egy ijedt madárka a kalitkában. Mintha hosszú percekig lettem volna a víz alatt, s csak most bukhattam volna fel levegőért. Éreztem, hogy a tüdőm nem elég nagy. Egyre több levegőt szívtam be,de még így is fuldokoltam.
Pár percig még éreztem sebesen verő szivemet, aztán újra elnyelt egy sebesen felém közeledő álom..."

harmincegyedik és még élek..

maximális lemerültség a láthatáron. megkergettek a darazsak, beleültem egy dongófészekbe, az egész udvart széppé varázsoltam, és mikor bejöttem tapadtam az izzadságtól..


-Majd holnap folytatom, mára már elég volt! - szólaltam meg, s közben egy sebesen szaladó izzadságcseppet töröltem le a homlokomról. Nem szerettem beszélni, nem éreztem szükségét a szavaimnak. Ha valamit teszek, ami nekik nem felel meg, akkor is minek pazarolni a szavaimat? Úgyis meg van a véleményük, magyarázkodni pedig nem fogok. Ha valakit tényleg érdekel az igazság úgyis rákérdez, meghallgat..
- Oké! -szólt, de láttam nem különösebben izgatja a téma. Örül, hogy megcsinálok dolgokat anélkül, hogy kétszer kellene szólnia és pont.
Elindultam a szobám felé -ami a ház másik végében van-, hogy keressek valami száraz ruhát. Ahogy befelé haladtam, muszály volt elmennem a földig érő tükrös szekrény mellett, s akaratlanul is belepillantottam. Remek. Mostmár nem csak érzem az ápolatlanságomat, de magamat látni ilyen szörnyű állapotban ráébresztett arra, hogy kimerült vagyok. Hirtelen észbe kaptam, hogy a száraz,tiszta ruha semmit sem segítene a kinézetemen. A fürdőszoba felé vettem az irányt és maximális gyorsasággal kapkodtam le az átázott ruháimat. Nem is kellett hozzányúlnom a meleg víz csapjához. Jéghideg vizet engedtem magamra és élveztem, ahogy a dermesztő hideg a csontomig hatol. Nekidőltem a falnak, a zuhanyrózsát föltettem a helyére és csak álltam alatta. Első pillanatban kellemesen lehűtötte a testem minden apró centiméterét, pár perc múlva viszont már a fogam is vacogott. A számat mosolyra húztam a vacogás hangjától és abban a pillanatban elzártam a csapot is.
Muszály voltam ebből a jó érzésből végre visszatérni a földre, s szembenézni a félelmemmel...

dream.

Sötétszürke fellegárnyak úsznak a horizonton. Egy-egy leszakadozik, s mint a fantom, tekergőzik némán, sötéten. Magasba törő fenyők ágai zöldellenek, az égbe nyúlva. Néhol kopasz ágai, mint a csontok, hasítják a levegőt. Minden zöld. Puha moha a lábam alatt, a szépen elszórt köveken. Valami ragyog. Valami csillámlik. Messzebbre fúrom tekintetemet – Őt pillantom meg a bágyadt, téli napsugarak alatt. Testén millió apró kristály tündököl, követve íves izmainak minden kidolgozott rezdülését.A mozdulatokon megtörik a napfény. Csodálat a szemnek. Élvezet. Gyönyör. Nem bírom ki. Oda kell mennem hozzá. Felém fordul. Rám néz. Aranyszín szemeibe szinte beleolvadok. Átkarol, és magához húz. Illata elbódít. Csak mosolyogni van erőm. Az ő szája szegletében is mosoly bujkál. Ajkait az enyémhez érinti, majd lágyan elkezd csókolni. Sosem bírom ki. Elképesztő erővel söpör végig rajtam ismét a csodálat. Érzem édes ízét ajkainak, és megint elfelejtkezem mindenről. És csak későn eszmélek fel, mikor megérzem kéjtől sóvárgó, vámpírfogait rejtő ajkait a nyakamon…

*Ennek is volna története, mint minden másnak.. volt még tovább is az álmom, de úgy éreztem ennyit is épp elég megosztanom. bárcsak valóság lett volna, minden olyan gyönyörű, hihető volt... aztán felébredtem.
I hope you enjoy it! (:

"This is the last time you will ever see me.."

basszus..?!
annyira unalmasak a napok. sehova nem megyek... mi van velem? pedig annyian hívnak és mégsem.. belustultam! ettől féltem.. túl sok időt kellett itthon töltenem. nem mehettem sehova. amikor meg már lehetne, nem esik jól. majd jövőhéttől ígérem újra bejárok! (:

már harmadik napja arra kelek az éjszaka közepén, hogy sikítozok, ordítok.. tudatában vagyok, hogy miről álmodok, de próbálok csak álomként tekinteni rá! pedig megtörtént.. a nyomait még viselem is.. de nem lehetek miatta örökké ilyen. ki kell állnom magamért! muszáj! hiszen ebbe belepusztulok...

és megint egy hatalmas nagy köszönet a barátaimnak, akik mindig jó kedvre tudnak deríteni! :) imádlak titeket <3

*bejegyzés...

Gyakran szociálisan arra vagyunk kondicionálva, hogy az élet negatív oldalát lássuk. Ha van tíz dolog, ami jól működik, és egy, ami nem, akkor csak arra figyelünk, ami rosszul működik. Ha fiacskánk a húszpontos matekteszten tizenegy pontot ér el, akkor nem a tizenegy pontra koncentrálunk, hanem a kilencre, ami nem sikerült neki. Ha fáj a fejünk, akkor nem azt mondjuk: “A mellkasom, a hasam, a lábam és a karom nem fáj!”, hanem azt: “Úgy fáj a fejem!” Az inggallérunkon lévő rúzsfolt miatt aggódunk, ahelyett, hogy annak örvendenénk, hogy az ingünk kilencven százaléka milyen tiszta! Túl sok ember gondolja azt, hogy realistának és racionálisnak lenni egyet jelent a hibákra való koncentrálással.